2016.02.01. 22:22, Bleis
Kinézet: 35 év körüli látszatra. Kereken 200 cm magas, izmos, hosszú barna hajjal, rikító kék szemekkel, szakállal. Mély, rekedtes hangja van. Tipikus finn. Öltözködésben többnyire a farmert és a testhez álló pólót preferálja. Olykor cowboy kalapot is hord, ha olyan kedve van. Tartása büszke, és egyenes. Kisugárzása vezérhez méltó. Vérfarkasként 250 cm, sötétszürke bundával, rikító, ezüst szemekkel.
Jellemzés: Vadállatias kinézete ellenére melegszívű, és életvidám. A vámpírokkal egészen addig nincs baja, amíg nem kell haverkodni. A vámpírok klán vezérével szemben diplomatikus, nem haverkodó, de nem is ellenséges. Bölcs és előre látó. Nagyon nehezen lehet kihozni a béketűrésből, de ha az megtörténik, akkor még a saját falkája is megrémül tőle. Testvérei szemében olyan, mint a legidősebb báty. Az emberekkel szemben általában kedves, még ha elsőre termete miatt ijesztőnek is hat. Nem szeret nyakat harapni, általában lecsapolja a véradóját.
Mosolygós jelleméhez képest hallgatag, és csak akkor szólal meg, ha tényleg van mondani valója, éppen ezért nem szereti, ha valaki félre beszél, vagy üres csevegésbe elegyedik vele. Ha valaki tudatlanul is udvariatlan vele, egy kedves mosoly elég neki ahhoz, hogy megbocsásson. Nem szokott segítséget kérni, és a falka tagjait is arra ösztönzi, hogy mindenki saját maga vállaljon felelősséget a tettéért.
Szeret elvonulni és merengeni, a jelen eseményeit mérlegelni. A hideg meditatív jelleggel hat rá, ezért szereti a fagyos, holdvilágos éjszakákat, ritkán vesz fel kabátot vagy dzsekit, és csak akkor, ha elég fagyos az idő, és már az ő tűrés határát is túllépi. Kávé-ínyenc, és általában mellé desszertnek valamilyen süteményt szokott enni. Igazából a sütés nem is túl idegen tőle. Ki nem állja, ha valaki a környezetében dohányzik, vagy drogozik. Azonban az ivással semmi baja sincs, származásához híven nagy ivó. Minden héten szaunázik egyet, a kinti szaunában, amit direkt saját magának épített, visszahozva egy kicsit az otthon melegéből. Azonban az ő meghívása nélkül többnyire senki nem léphet be oda – viszont gyakran hív meg valakit, hogy vele tartson. Szeret futni, sétálni, és sokszor edz a saját szobájában, vagy az erdőben.
Történet:
1882.
Mikor kinyitottam a szemem hideg, kőfalakkal találkoztam. Mikor körül néztem olyan volt, mintha egy várbörtönbe kerültem volna, de az ajtó fémből volt, rácsos kukucskálóján fémretesszel. Akkor döbbentem rá, hogy nem tudok mozogni, mikor megpróbáltam felülni. Hátam fájt a kényelmetlen, kemény ágytól, a szíjak megbéklyóztak. Megijedtem és pánikba estem. Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok itt? Vergődni kezdtem és üvölteni. A szoba visszhangzott mély, rekedtes üvöltésemtől. Az ágy már beleremegett vergődésembe, mikor a reteszt valaki félre húzta, majd benyitott. Dührohamomban nem figyeltem, ki az, vagy hogyan néz ki. Éreztem a felkaromba szúrt tűt, mire lassan elnehezült a testem és kényszeres nyugalom borította el elmém. Mikor elernyedtem a nő fölém hajolt.
– Nyugodjon meg! – Akkor és ott úgy éreztem, mintha egy angyal nyugtatott volna. Szőke volt, rövid hajú. Közepes termetű, ovális arccal, szeplős orral, és kék, kedves, meleg tekintetű szemekkel.
- Emelie vagyok. Az ön ápolónője leszek az elkövetkezendő időszakban, amíg vissza nem szerzi az emlékeit.
- Hol… vagyok? – hangom elnyűtt volt és kétségbeesett. Úgy éreztem ez a nő az egyetlen, akiben most meg tudok bízni.
- Helsinkiben.
- Mi ez a hely?
- Az ország legjobb tébolydája.
- Tébolyda?
- Igen. De ne ijedjen meg! Azért vagyunk, hogy segítsünk.
- Miért vagyok egy tébolydában?
- Nem emlékszik? Maga jelentkezett be.
- Én?
- Pihenjen csak! Szólok az orvosnak. Vissza fogja nyerni az emlékezetét, meglátja!
- Ne… menjen el… kérem! – nyöszörögtem.
- Nemsokára visszajövök – bátorítóan megszorította a kezemet, majd elment. Ismét kezdtem kétségbe esni, de ezúttal nem tudtam mozdulni. Egy szigorú férfi jött Emelie-vel vissza. Orvos kinézete volt, mégsem láttam a szemében, hogy gyógyítani szeretne.
- Maga biztos… nagy tekintély. – Jegyeztem meg, mikor a doktor az ágyam mellé lépett. Megjegyzésemre elmosolyodott. Hazug mosoly volt. Olyan, amilyennel az ember magát is hitegeti.
- Látom, máris jobban vagyunk! Dr. Pulkkinen vagyok. Ennek az intézménynek a főorvosa. Én foglalkozom magával.
- Miért vagyok itt, doktor?
- Emelie említette, hogy nem emlékszik rá, hogy bejelentkezett. Emlékszik a nevére?
- Azt hiszem… Darius?
- És a vezetékneve?
- Nem tudom.
- Korhonen. Nem ugrik be semmi?
- Nem, Uram.
- Darius. Úgy tűnik súlyos az ön esete. De ne aggódjon. Segíteni fogunk. Emelie itt lesz, ha bármire szüksége van.
- Miért vagyok lekötözve?
- Maga kérte.
- Én?
- Igen. Ha lenyugodott, Emelie eloldozza, és megmutatja az intézményt. Ebéd után személyesen fogom kezelésbe venni magát. Megfelel ez önnek?
- Van más választásom?
- Legyen együttműködő, Darius! Akkor hamarabb megtudhatja, ki is maga valójában.
- Rendben, doktor!
- Pihenjen! – és köszönés nélkül távozott. Emelie is elment, de nemsokára egy tállal és ronggyal tért vissza. Észre sem vettem, hogy le voltam izzadva, amíg nem kezdett el tisztogatni.
- Honnan jöttem?
- Ne gyötörje magát! Idővel minden eszébe fog jutni! – mosolya kedves és megnyugtató volt.
- Mit keres maga egy ilyen helyen?
- Segíteni szeretnék az eltévelyedetteknek.
- Mint én?
- Mint maga.
Az intézmény hatalmas volt, rideg, és a levegő bűzlött az őrület és a nyomorúság emlékeitől. Szerencsésnek érezhettem magam, hogy nem tartoztam azok közé, akik kényszeres önkielégítésben, devianciában vagy homoszexualitásban szenvedtek. Hamar rájöttem, hogy nem akarok semmilyen büntetés alanya lenni, és nem kívántam semmilyen elektrosokkhoz hasonló terápiát. A kezeléseim beszélgetésből álltak, de egyre inkább éreztem úgy, hogy a doktor inkább feledtetni akar velem mindent, semmint segíteni emlékezni. Mégis, ami a legfurcsább volt, az a gyógyszerem, és annak az íze. Vörös, sűrű folyadék, fémes ízzel. Emelie biztosított arról, hogy ez egy különleges bogyóból származik. Talán hasonlít az emberi vérre, de higgyem el, hogy nem akarom, hogy az orvos meghallja efféle aggodalmaimat. Ez bőven elég is volt ahhoz, hogy ne említsem többet. Valójában az a folyadék igenis ízlett. 1882-t írtunk, és azt se tudtam, hány éves voltam akkor.
A szobámon nem volt ablak, de minden hónapban éreztem valamit, amibe beleremegett a testem. Azt mondták, a gyógyszerek mellékhatása, és minden hónapban pár napra benyugtatóztak, és leszíjaztak. Nem tudom, akkor mi történt velem. Igazából, ahogy telt, múlt az idő, egyre gyakrabban esett meg, hogy be kellett nyugtatózniuk, és egyre kevesebb mindenre emlékeztem. Kezdtem úgy érezni többet alszok, mint amennyit ébren vagyok. Kezdtem lefogyni, és addig edzett testem (mely nem volt akkora, mint ma) kezdett elgyengülni.
Teltek a hónapok, és nem tudtam meg magamról semmit a nevemen kívül, csak azt, hogy beleszerettem az ápolónőmbe. Sok mindent megtudtam róla. Honnan származott, hol tanult, miért került oda, és a legfontosabbat, hogy facér volt.
Időről időre, kezdtem besokallni, hogy ennyi szert nyomnak belém. Bár vöröslő gyógyitalomat vélem álmomban is mindig megkaptam. Kezdtem azon dolgozni, hogy elcsábítsam Emelie-t, és rávegyem, hogy csak egyszer, de ne adja be nekem a nyugtatókat.
- Úgy érzem, elsorvadok, Emelie – győzködtem. És aznap éjszaka szerelmet vallottam neki. Pír jelent meg az arcán. Nem utasított vissza, csak közölte, hogy nem szabad ilyen viszonyba kerülnie a pácienseivel.
- Emelie! Nem kell megtudniuk! – nyugtattam. – Se azt, hogy csak ma, nem adta be nekem a nyugtatót, se azt, hogy szeretem magát. Maga is szeret engem, igaz, Emelie?
- Igen, kedvelem magát, Darius.
Feltérdeltem az ágyra és kezembe vettem fehér, dolgos kezeit. – Ha egyszer kijutok innen, azt akarom, hogy a feleségem legyen.
- Nem gondolja, hogy idős vagyok én magához, Darius?
- Azt se tudom, hány éves vagyok – nevettem. – Maga tudja?
- Nem.
- Csak ma éjjel!
- Rendben – mondta tétován. – De bárki jön erre, úgy kell tennie, mintha aludna!
- Úgy fogok tenni! Sose hagynám, hogy bajba kerüljön! Lehet még egy kívánságom? Kérem, jöjjön vissza hozzám ma éjjel!
- De, Darius, én…
- Nem fogok aludni. Magányos lennék egyedül…
- Rendben… de csak egy kis időre.
Emelie elment. Ahogy teltek az órák először csak nyugtalan lettem. Aztán dühöt éreztem. Felgyülemlő gyűlöletet. Éreztem, hogy valami nagy hibát vétettem. A kezembe haraptam és az ágyon vergődve próbáltam visszatartani a dührohamot, ami bennem volt. Azt kívántam, hogy Emelie ne jöjjön vissza, ne lásson így. És amint rágondoltam, éreztem, hogy odalent megkeményedek. Nemsokára pedig kinyílt az ajtó, és belépett rajta. A sötét szobában, nem láthatta, milyen közel mentem oda hozzá. Becsukta az ajtót, én pedig már előtte álltam a vak sötétben.
- Darius! – suttogta. Elkaptam a vállát és bal kezemmel gyors befogtam a száját, jobb kezemmel pedig mellére markoltam. Hallottam néma sikolyait. Önkívületi állapotban voltam. Semmi nem járt az eszemben Emelie meztelen testét leszámítva. Miközben a hideg földön megerőszakoltam, száját befogva, nyakát haraptam, és úgy kóstoltam, ízlelgettem a vérét. Az utolsó döfésnél megtöltöttem nedvemmel, és csak azután vettem észre, hogy halott, mikor elengedtem, és néma maradt. A sötétség úgy uralkodott el lelkem felett, ahogy az éjszaka borítja sötétbe a világot alkonyat után. Éreztem, nem elég ennyi. Tudtam, hogy hosszú időre aludni küldtek, és tudtam, hogy már nem emberi testben állok a sötét szobában. Az ajtó nyitva volt, mintha hívogatott volna, hogy portyázzak. Kiléptem, hangtalan. Végigmentem a folyosón, ki a zárt osztályról, és mintha ösztönös lenne, a főorvos szobája felé tartottam. Egy fiatal nővérrel hált, mikor benyitottam, és míg a nő sikoltott, addig a doktor felmérte a helyzetet és egy pisztolyt kapott fel az éjjeli szekrényéről, belém eresztve egy golyót. A testembe fúródó töltény oly annyira égette bensőm, hogy megfutamodni kényszerültem. A legrövidebb úton menekültem: az ablakon át. Négy emelet zuhanás után az esést felfogta egy fa. Letörtem ágait, és nagy puffanással estem a földre. Éreztem, hogy menekülnöm kell. Sántítva, nyüszítve iszkoltam az erdőbe. Hallottam, hogy hajtóvadászat indul utánam. Vérfarkasom a folyóba vetette magát. Talán tudta, hogy túl fogom élni.
*
A folyóparton meztelenül ébredtem. Tagjaim át voltak fagyva, fejem pedig ködös volt. Hasamon hosszú, félig gyógyult varratot fedeztem fel. Lábamon egy lyuknyi forradás volt. Mi történt? Miért vagyok meztelen? Mi ez a seb? Mi a nevem? Honnan jöttem? Bolyongtam, amíg nem találtam egy utat. És ahol út van, ott városba botlok. Szerencsére találtam egy tanyát, és a gazasszony pont kiteregette a szennyest. Elloptam néhány darabot, ami úgy tűnt, talán jó lesz. Nagy volt rám, de jobb volt, mint a semmi. Bizonyára a fiáé lehetett. Mezítláb, rajtam lógó ruhákkal folytattam utamat a város felé. Mocskos voltam, és sovány ahhoz, hogy az emberek bármibe is vegyenek. Gyomrom korgott, de nem volt nálam pénz. Találtam magamnak egy szimpatikus sikátort és ott összekuporodtam. Fáradt voltam, és mindenem fájt. Nem tudtam, ki vagyok, és honnan jöttem, az éhség elgyengített. Összerezzentem, mikor valaki egy fél kenyeret hozzám vágott, mégis, hálás voltam érte. Valamennyire csillapított éhségem. Elindultam feltérképezni a várost. Egy másik sikátorban találkoztam egy hajléktalannal. Letelepedtem mellé. Elkezdtünk beszélgetni, és hamar megtudta, hogy semmit nem tudok magamról.
- Akkor én tudom ki vagy.
- Te? Honnan?
- Egész reggel azt fecsegték az utcán, hogy valaki megszökött a közeli tébolydából, miután megerőszakolta és megölte az egyik ápolót.
- Ez szörnyű!... De várjunk! Rám gondol? Ez nevetséges! Miért tettem volna ilyet?
- Azt mondtad nem tudod, hogy ki vagy. Akkor bárki lehetsz – mondta. Bozontos, mocsoktól barna szakállától nem látszott a szája, így csak feltételeztem, hogy kiköpött oldalra. – Gyilkos is lehetsz.
- Sose tennék ilyet! – összehúztam magam, átölelve térdeimet.
- Nekem elég örültnek tűnsz.
- Te is nekem, bátyám!
Az öreg felröhögött, úgy, hogy még a térdét is csapkodta. Majd feltápászkodott.
- Na, gyere! Szerezzünk valamit enni!
- Honnan tudjam, hogy nem a hatóságoknak fog kiadni?
- Miért, te vagy a szökevény gyilkos?
- Nem!
- Akkor nincs miért feladnom téged, nem igaz? A csavargókkal a hatóságok nem foglalkoznak.
Követtem az öreget. Letelepedtünk egy forgalmasabb utca szélére és kéregetni kezdett, én pedig utánoztam.
- Ha egy kis súlyt szednél magadra fiam, és nem lenne ilyen csavargó kinézeted elég jóképű lennél ahhoz, hogy ne kelljen ezt csinálnod.
- Nem tudom, hogy néz ki az arcom – csóváltam a fejem.
- Akkor csak higgyél nekem, kölyök!
*
Még aznap éjszaka újra átváltoztam. De nem volt elég az öreg teteme. A legközelebbi kocsmában a nagy vígasságot vérbe fullasztottam. Reggel a nap az ablakokon bevilágított, szemhéjamon erőszakosan átszűrődött, és mikor kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy a vörös, amit látok, nem a hajnal vöröse, megdermedtem. Azonnal kiadtam gyomrom tartalmát, melynek látványa hasonló volt a körülöttem lévő tetemek sokaságához. Végignézve magamon, meztelen, vértől sikamlósan, remegő kezeimbe temettem arcom és torkom szakadtából üvöltöttem. Eszembe jutott minden, ami az éjszaka és, ami a tébolydában történt.
- Emelie!!! – üvöltöttem. Mély hangom ezúttal fojtott sikoltásnak hatott. Úgy éreztem megbomlik az elmém. Sírtam, a hajamat téptem, és az se érdekelt, hogy az emberek belépnek az ajtón, felfedezik a borzalmat, és hívják a hatóságokat.
Őrizetbe vettek, mikor már erőm se volt üvölteni, az arcomat a száradó könnyen csíkozták, és nem is próbáltam megszökni az igazságszolgáltatás elől. Meghallgatás nélkül börtönbe zártak, másnap hajnalra tűzték ki a máglya általi halálom.
Á, már értem, gondoltam. A tébolydában ezért nyugtatóztak be, és itattak vért velem. Emelie bizonyára nem tudta, hogy óvnia kéne magát tőlem. Hónapokon át nem változtam át ezzé a szörnnyé, és most magáénak követelte a szabadságot.
Fejem a hideg falnak hanyatlott és szinte már epekedtem a hajnalért, hogy véget érjen ez az egész. Végül elaludtam, és rémálmok gyötörtek. Emlékek.
Miközben öntudatlan aludtam a tébolydában a testemet számtalanszor felboncolták. Álmomban hallottam az orvosok tanakodását a jelenségről, ahogy legközelebbre már beforrtak a varratok, helyükre kerültek a szerveim, begyógyultak a roncsolások, amiket savval okoztak zsigereimben. Izzadtan ébredtem, éreztem, hogy remeg a bensőm. Riadtan kezdtem ütlegelni a rácsokat. Üvöltöttem, könyörögtem az őrnek, hogy most öljenek meg, most égessenek szénné.
- Kérem! Megtörténik! Újra! – üvöltöttem, mielőtt elvesztettem öntudatomat.
*
Az erdőben ébredtem. Emlékeztem az éjszakára. Kitörtem a rácsokat, és az őr hasát egy csapással felhasítottam, majd elmenekültem a városból. Most csak egy ember esett áldozatul, úgy tűnik. Megszöktem az üldözők elől, de ismét nem tudtam, hol vagyok, és megint meztelen voltam.
- Meg akarok halni – suttogtam magamnak. Elindultam. Kerestem valamit, egy medvét, egy sziklát, akármit, hogy végezhessek magammal. Nem tudom, hol lehettem, de utat nem találtam. Mégis, távol akarta magam tartani az emberektől. Csak mentem előre. Bírtam a hideget, szinte meg sem éreztem. Egy kicsit talán meg is nyugtatott az éjszaka. Láttam a holdat, amint fogytában van. Nemsokára újhold lesz. Próbáltam kitalálni, milyen évszak van, és arra jutottam, hamarosan beköszönt az ősz.
Éjszakánként rémálmokként tértek vissza az emlékeim. Emlékeztem rá, amint apám fát vág, amint anyám megmutatja melyik gomba ehető, melyik bogyótól óvakodjak. Emlékeztem két gyerekre, a közös szaunázásra, anyám főztjére.
De minden kellemes emlék valami véressel végződött. Én tettem, én gyilkoltam. Láttam magam, amint megerőszakolok valakit. Valakik szörnyetegként harcolnak egymással. Valaki elfogy, és meghal.
Aztán egyik éjszaka, minden eszembe jutott.
Nyurga kisfiúként születtem 1866-ban. Családom vidéki életet élt egy hegyi faluban, ahol a legközelebbi szomszéd fél óra sétára volt. Apám favágó volt, mint azon a térségen oly’ sokan.
És volt egy ikerbátyám, Bertrand, és egy 3 évvel fiatalabb húgunk, Rebekka. Minden tökéletes volt. 12 évesen a bátyámmal követtük apánkat fát vágni, és elkezdeni kitanulni a mesterséget. A munka megerősített minket. Kezdetben fájt mindenünk, de lassan izmosodni kezdtünk. Aztán 1879-ben, mikor 13 évesek voltunk az ikertestvéremmel ő elkezdett változni. A szüleim azt mondták, hogy csak a felnőtté válás teszi. De én nem változtam, és zavart, hogy a bátyám igen. Hiába kerestem a társaságát, ő túl elfoglalt volt. Pont akkoriban kezdtek el rémtörténetek terjengeni, hogy a farkasok elkezdték gyilkolni az embereket.
Egyik teliholdkor láttam, amint Bertrand kiszökik a házból és követtem az erdőbe. A szemem láttára változott át. Mikor észrevett, belém mélyesztette fogait, én pedig elájultam.
Reggel, mikor felébredtem otthon voltam. Sebem el volt látva, de a szüleim azt mondták, hogy az ijedtségtől mondok ilyeneket, mert éjszaka Bertranddal kimentünk, és a farkasok megtámadtak minket is. Apám jól leszidott érte, de szidalma valamiért, más volt, mint szokott.
Bertrand később felfedte előttem kilétét, elárulta, hogy egy vándor harapta be őt hónapokkal ez előtt. Az erőtől megrészegült. Azt remélte, újra együtt lehetünk, hogy együtt fogunk embereket ölni. Én azonban ellenkeztem. De aztán eljött az első teliholdam.
Az erdőben átváltoztunk. Ismertem a gyereket, akit aznap éjjel kiragadtunk a szobájából és megöltük. Felfaltuk. Reggel, mikor eszembe jutott minden, kiadtam gyomrom tartalmát. A szüleim azt hitték beteg vagyok.
Hónapokon keresztül mentek így a dolgok. Apám kezdett furán viselkedni, mikor segítettünk neki fát vágni. Kezdett tőlünk elidegenedni. Bertrand-ot egyre ijesztőbb tekintettel figyelte, mikor testvérem hátat fordított neki. Anyám pedig fogyni kezdett.
Aztán egy nap, apámra rádőlt egy fa.
Onnantól egyedül jártunk fát vágni, Bertranddal. Nem engedtük Rebekkának, hogy velünk tartson. Mindig féltem, hogy valami baja esik az egyetlen húgomnak, aki még próbált fény lenni, ebben a beteges családban.
*
1880.
Anyám egyre többet betegeskedett, Rebekka főzött ránk. Nem tudtunk annyi pénzt elő teremteni apánk nélkül. Az erdőben gyűjtögettünk. Bertranddal éjjelente már állatokra is vadásztunk, hogy legyen mit ennünk.
- Elegem van! Vedd le rólam ezt az átkot! – üvöltöttem bátyámnak egyik éjszaka, mielőtt átváltoztunk volna.
- Ne üvölts! Zavarod anyát és Rebekkát!
- Bertrand! Vedd le rólam ezt a szörnyű átkot! – üvöltöztem továbbra is. Bátyám be akarta fogni a szám, mire összeverekedtünk. Félig átváltoztunk, mikor a zajra belépett a szobába Rebekka. Először észre se vette a különbséget, aztán Bertrand elkapta a karját, és közénk rántotta.
- Mit csinálsz? – kérdeztem riadtan ikertestvéremet.
- Valamit, amitől észhez térsz.
- Ne tedd! – könyörögtem.
Rebekka ekkor már észrevette rajtam a változást. Bertrand vágást ejtett húgunk nyakán, majd lenyalta a kiserkenő vért. Mikor felé ugrottam, Rebekkát nekem dobta. Elkaptam, és akkor megcsapta az orromat a vér szaga.
- Ne! – összerogytam. Rebekka sírt és sikoltott. Egy pillanat múlva már nem voltam önmagam, és lenyaltam Rebekka válláról a vért. Kezem véletlen megtalálta kis, növekvésben lévő mellét. És akkor feléledt bennem egy másik ösztön, amit addig nem tapasztaltam, de a Bestia tudta, miről van szó.
Mikor anyám sápadt, szellemszerű alakja feltűnt a szoba ajtajában, hímtagom már Rebekkában volt, ő alattam sikoltott, én pedig kegyetlenül hágtam meg a saját, 11 éves húgomat. Anyám a látványra megakadt. Míg én félig átváltozott alakban tettem meg a borzalmat, addig bátyám már kétlábú farkasként figyelte az eseményeket. Anyám arca érzelemmentes maradt, megfordult és eltűnt az ajtóból. Akkor éreztük meg a füstöt, mikor már teljesen magamévá tettem Rebekka kis testét. Anyám felgyújtotta a házat.
Bertrand megragadott a tarkómnál fogva, és minden ellenkezésem ellenére, mikor már én is teljesen szörnyeteggé váltam, kivonszolt a házból.
Valamiért visszaváltoztam emberré, és rájöttem, mit tettem, és láttam a lángokat, hallottam Rebekka sikoltását, amint a tűz mardossa, és azt, ahogy anyám gyenge teste halálában a földre hullik. A bátyámnak ugrottam. Gyűlölettől eltorzult arccal, átváltoztam és a gyilkos vágyam táplálta küzdőszellemmel verekedtem össze fivéremmel. Végül a lángok közé taszítottam, és élve elenyészett.
Emberré változtam és összeestem mindennek a hatására.
*
1881.
Elfelejtettem mi történt velem. Csak annyit tudtam, hogy a nevem Darius.
Mikor megtaláltak, mindenki sajnált. Nem emlékeztem arra, mi történt. Mindenki azt hitte, hogy baleset miatt égett le a házunk és, hogy én voltam az egyetlen túlélő. Egy család magához vett. Apám egy jó barátja egy másik favágó volt, és maga mellé vett, hogy segítsek neki a munkában. Mindig, mikor átváltoztam a Bestia csendben osont ki és ment az éjszakába rettenetes dolgokat művelni.
Apám barátja Thorvald sosem említette a történteket. Én pedig nem kérdeztem, tudtam, hogy nem akarom tudni. A lányát Ninának hívták, akibe pár hónap múlva beleszerettem.
Alig köszöntött be az új év, a Bestia megint megtette. Felkoncolta Ninát, nekem pedig újra eszembe jutottak a történtek. Nina testét az erdőben találták meg. Mások úgy látták, hogy Nina elvesztése miatt omlottam magamba. Nem kommunikáltam, magamba roskadtam, és mindent el akartam felejteni. Akkor jelent meg a városban Dr. Pulkkinen. A környék híreszteléseiből sejtette, mi él a környéken, és akkor magához vett, és elvitt Helsinkibe. Önként írtam alá a papírokat, és arra kértem a doktort, hogy feledtessen el mindent velem, vagy öljön meg. És így kerültem Finnország legelismertebb tébolydájába.
Az erdőben feküdve már semmit sem akartam elfelejteni. Tovább mentem. Mikor végre találtam egy elég magas sziklát felmásztam rá és leugrottam, de nem sikerült megölnöm magam. Feküdtem, véresen, törött csontokkal, mégse éreztem a halál szelét. Akkor valaki elém lépett.
- Megtanítalak irányítani, fiú!
Felemeltem véres fejem és felnéztem. Egy vándor volt.
- Napok óta figyellek és követlek. Segítek neked!
- Hogyan? – kérdeztem elnyűtt hangon.
- Én is olyan vagyok, mint te.
Erre a kijelentésre a bátyám jutott eszembe és a felém nyújtott kezet félre lökve üvöltöttem. – NEM!
Amaz nem kérdezett többet és a vállára vetett. Ütöttem, rúgtam, haraptam, de nem használt. Már nem voltam gyerek. 16 éves voltam, mégis ez a férfi könnyeden elbírt. Bár igaz, ő vállas volt, izmos, erős. Én pedig sovány, nyurga, gyenge ifjú.
A vállán csüngtem, már nem akartam küzdeni.
- Björk a nevem – mutatkozott be.
- Az enyém Darius.
- Örvendek Darius.
Legközelebb már akkor tett le, amikor megérkeztünk a városba. Reszkettem az emberek láttán, féltem, hogy ma éjszaka megtörténik újra, de akkor Björk a vállamra tette a kezét.
- Nem hagyom, hogy többször ez megtörténjen.
Ez valamiért megnyugtatott.
Két nap múlva eszembe jutott, hogy Bertrand ugyanúgy egy vándorról beszélt, aki átváltoztatta őt. És akkor megkérdeztem erről Björköt.
- Nem én voltam. – Csak ennyit válaszolt.
*
Björk apámként adta ki magát, és megtanított a vérfarkassággal együtt élni. Elmagyarázta mi vagyok, és hogyan tudom irányítani. Végül letelepedtünk és iskolába járhattam, majd Moszkvába mentem tanulni. Ekkor szakadtam el Björk gyámságától. Elvégeztem az orvosi egyetemet. Ellenszert akartam találni a vérfarkasságra. 1892-ben felkerestem Dr. Pulkkinen-t. Másképp néztem ki, mint amikor a Helsinki Tébolyda lakója voltam. Az egyetemen atlétikáztam, így megizmosodtam, magasabb lettem, borostát viseltem, bár hajam még mindig rövid volt, és volt egy orvosi papír a kezemben. Dr. Pulkkinen még öregebb volt, mikor legutóbb láttam. Mikor meglátott tudtam, fél keze az asztal alatt egy pisztolyt szorongat. Mikor előálltam a mesémmel kinevetett.
- Fiam, ilyen gyógyszer nem létezik! – nevetett. – Na, takarodj innen, és ha még egyszer meglátlak, agyonlőlek! – fenyegetett. Én pedig nem próbálkoztam tovább. Egyedül maradtam a küldetésemmel. Észrevettem, hogy nem öregedtem pár éve, így el kellett vonulnom az emberek elől. Kapcsolatokat kerestem. Olyanokat, akik új személyazonosságot tudnak nekem adni. Egy idő után a diplomámat sehol nem fogadták volna el. Illegálisan szereztem be mindent, ami kellett a kutatásomhoz és mindent magamon teszteltem.
A Nagy Háború. Ebben az időben vagy barát voltam, vagy ellenség. Végül az önkéntes Jääkäriliike erőkhöz csatlakoztam, támogatva a központi hatalmakat az orosz uralommal szemben. Sokan felnéztek rám, hogy sérüléseimre még csak nem is panaszkodtam, de gyors gyógyulásomat igyekeztem eltitkolni. Egy nővér, aki Emelie-re emlékeztetett volt a beavatottam. Bár csak annyit árultam el neki, hogy egy égi áldás miatt gyorsan gyógyulok. Szerencsére Hellen elég buta lány volt, és elhitte a mesémet. Homokbarna haja volt és sötétbarna szemei. A háború után feleségül vettem. A valóságban 50 éves voltam, mégis úgy néztem ki, mint egy 21 éves. Előbb-utóbb el kellett válnom Hellen-től. Leléptem mellőle egyik nap.
Addigra már feladtam kutatásaimat, és Lengyelországba utaztam. Varsóban újra egyetemre jártam. Teológiát tanultam. Új ötletem az volt, ha megtalálom a vérfarkasok eredetét, talán megtalálom a gyógyulás útját. De közbe szólt a háború, egy még véresebb, még kegyetlenebb háború. A németek katonája lettem, de, amint láttam a sok borzalmat dezertáltam és Svájcba menekültem. Új papírok, új személy-azonosság. A valóságban 75 éves voltam, de arcom fiatal maradt. Csak hajviseletem, szakállam és testalkalom változott. Sokáig gyötört a bűntudat, hogy gyáván ott hagytam az egész szörnyűséget, ami akkor Európában zajlott. Talán még ma is bánom.
Svájcban ismét egyetemre jártam, nyelveket tanultam, és 1960 és ’80 között bejártam a világot, nyomok után kutatva, a vérfarkasok eredetét keresve. Sok vérfarkassal és falkával találkoztam, nem utolsó sorban vámpírokkal is. Egy ideig a vámpírok után is kutattam, hátha találok valami közöset, valami nyomot az eredetünkre. Végül sikertelenségtől csüggedten 1992-ben visszatértem Svájcba. 1998-ra kijártam az egyetemet, fizikát és energiagazdálkodást tanultam. Erőműveknél dolgoztam, aztán megújuló energiaforrások felhasználásának lehetőségein dolgoztam. 2000 és ’03 között elkezdtem edzeni, megnövesztettem a hajam, majd 2003 és ’06 között modellként is dolgoztam. 2007-ben csatlakoztam az Alpokban élő vérfarkas falkához, majd 2013-ban alfává lettem, és 2015-ben szövetségre léptünk a vámpírokkal. A világ körülöttünk megváltozott, nekünk pedig ehhez alkalmazkodnunk kellett.
Mozgatott NJK: May
May egy hat éves kislány, akit Darius véradói közé sorolt, de ritkán kell megélnie, milyen, amikor a vérét megcsapolják. 2013-ban került a falkavezérhez. Szülei egy éjszakai túra nyomán rajta kapták a vérfarkasokat, ezért a szakadékban végezték. Anyja végig kislánya miatt üvöltözött. Darius megkereste a lányt és magához vette. May először kiabált és napokig sírt az anyja után. Ahogy teltek az évek úgy tűnik elfelejtette szüleit, és egy nap Dariust kezdte el Papának hívni. Nagyon vidám kislány, és teljesen képzeletének világában él, olyan szinten, hogy magát hercegnőnek képzeli, és Dariust a Királynak. Mindenbe beleviszi ezt a képzelt életét, Darius szerint azért, mert nem tudja elviselni a körülötte lévő valóságot.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó