2016.02.02. 20:51, Bleis
Kinézet: Magassága 174-75 centi körül lehet, súlya maradjon titok a publikum előtt. Alakja teltkarcsú, arca ovális, ajkai kissé duzzadtak, és szokása, hogy mindig felfelé görbíti szája szélét. Szemei sárgásan villódznak: ha táplálkozik, írisze felizzik. Bőrén egyetlen ráncot sem találni, akárhogy keresné az ember. Ében színű haja éppen a mellkasáig ér, addig lágyan hullámzik.
Öltözködési stílusa kimerül az ingekben és a szűk-szárú nadrágokban. Mindig is rajongott a férfias darabokért – az öltönyért, mellényekért, a hosszú szárú lovagló csizmákért, és néha az igen otromba nagy bakancsokért is. Mindezen stílusjegyek ellenére is mindig elegánsan mutatkozik – vagy ha nem is, a kisugárzása azzá teszi. Ha estélyre, vagy partiba megy, felveszi azt a ruhát, amit legszebbnek és nőiesnek talál, de sosem érzi kényelmesen magát az ilyen viseletekben.
Jellem: A ház lakói sokszor azt mondják, hogy optimistább, mint a legtöbb vámpír. Nem szereti a konfliktusokat, inkább szóval oldja meg őket, semmint puszta erővel. Szája széle mindig felfelé görbül, mindenkire mosolyog legyen az fajtárs, ember, vagy farkas – talán a legádázabb ellenségével is ezt tenné. Viszont ha egyszer valakit meggyűlöl, akkor annak nem lesz egyszerű újra kegyei közé férkőzni. Nem előítéletes, sose volt gondja a vérfarkasokkal, ezért lehetséges az, hogy közvetlenül tud viselkedni a legidegenebb farkassal is. Viccelődik, és gyakran flörtölget is, viszont ezt nem ajánlatos komolyan venni, csupán egyfajta poénkodásnak számít.
Klántagjaival tisztességesen bánik, ha valakinek gondja támad, akkor segít neki. Legyen szó akár megbetegedett véradóról – megtörtént már néhány esetben -, vagy annak pótlásáról. Ilyenkor átadja valamelyik táplálékát ideiglenesen. Ellenben nem kötődik szorosan a tagokhoz, nem kezeli családjaként őket, és a véradóihoz se fűzi szorosabb kapcsolatot annál, mint aminek lennie kell. Beszélgetést kezdeményez, de nem sokszor megy bele a komolyabb témákba. Valamikor szinte tárgyként kezeli táplálékát, de néha egészen baráti viszonynak tűnhet mások számára.
Szeret olvasni, lovagolni, érdeklődő az új dolgok iránt. Régebben megtanult latinul, hogy szót értsen az idős vámpírokkal, hiszen ragaszkodtak a koruk nyelvéhez. Utazásai során begyakorolta az európai nyelveket is – kivéve a spanyolt, az sose volt a kedvence -, viszont a távol-keletiekkel nem boldogul. Habár sokat tud, de iskolát nem végzett... soha. Az ilyen iránti papírjai mind hamisítványok.
Ahogy fejlődött a korral, úgy kezdett a filmek és a könyvek sokasága felé vonzódni. Először kritikákat írt különböző fórumokra, weboldalakra, majd később belekezdett a külföldi alkotások fordításába is kiadók számára. Ezt nyugodtan végezhette otthon, nem igényelt sok kimozdulást. Később a kritikái is fejlődtek, lassan újságokba is bekerültek, majd ajánlásokat kértek tőle, és fizettek a munkájáért.
A fontos ismerőseivel mai napig beszélget, találkozókra jár, és néha partikra. Ilyenkor roppant illedelmessé válik, és felébred a vámpír nemesi énje. Tisztelettudó az idősebb, és bölcsebb vámpírokkal szemben, nem vitte el a ló, amikor híre lett, mert tudja, hogy merre és hol a helye.
Ha elhalad az utcán, vagy a szűk folyosón, mindig eleganciát sugároz, méltót egy vezérhez, de ha találkozik valakivel máris megjelenik a mosolygós, közvetlen oldala.
Történet:
Varelta Torth – akkor még csupán Var néven - 1830. Áprilisán látta meg a napvilágot, egy svéd kisváros családi házának szobájában. Gyermekkora boldog volt, de emlékekben igen elenyésző. Taníttatása nem tartott sokáig, szüleinek komoly kiadásai támadtak, amely gondtalanságukból, és adósságokból jött létre. A közel tíz éves lányt cselédnek adták egy viszonylag nagy, nemesi háztartáshoz. Mára már lassan elfeledte, milyen is volt apja arca, vagy anyja kedves hangja, de azt a pillanatot sosem tudta elfelejteni, amikor belépett a Torth család kapuján.
Azok a hatalmas, egekbe meredő tornyok, és a szürke téglákból felállított épület-remek, mint a legmesésebb tündérmese, úgy körvonalazódott ki a lány szemei előtt. Akár egy mámoros álom. Kívül sötét és komor, de belül minden fényes volt, és csodás. A nagyterem csillárjai, mint ezernyi nevető angyal hajolt az ember fölé, a táncparkett padlója, mint a homályos szép tükör, a folyosók pedig mindig-mindig friss virágnak illatával voltak teli. A munka viszont igen nehéz volt; takarítani a szobákat, a kerti munkában segíteni, és állandóan az urak, hölgyek kedvét nézni. A kislány hamar alkalmazkodott helyzetéhez, és az édes életében szinte észre sem vette az ablakok folyamatos zártságát, az égető pillantásokat, a füle mellől elsuhanó sikoltás-szerű hangokat. Miért is oly sötétek a függönyök? Vajon miért nem jár ki, a főúr oly nagyon a városba? Néha felébredtek ezek a kérdések, de később visszatértek aludni, mint téli álmot alvó mormota, de a svéd tél – mint jól tudjuk igen hideg, és igen hosszú -, ígyhát a kis Varelta nem jött rá a házban élők titkára.
Nehéz is lett volna, hisz a ház ura a kegyeibe fogadta, s annak gyermekei szívesen játszottak a leányzóval. Lehetőséget adtak neki olvasni a könyvtárban, tanulni az úrfik könyveiből, és hordani az úrihölgyek kinőtt ruháit. Volt idő, amikor úgy érezte, igazán ide tartozik, hisz szüleivel nagyon nem tudta tartani a kapcsolatot – bár egy kis pénzt mindig küldött haza, néha egy-egy levelet is.
Aztán eljött az, amire sose várt volna. Kérője akadt, sőt, más munkát is tudtak volna neki ajánlani a férfiú mellett. A lánynak eszébe sem lett volna itthagynia eme nagyszerű házat, de beléférkőzött a gondolat, hogy megismerhetne új dolgokat. Csak egy gondolat volt, semmi több – ámde ennek is vége szakadt, mielőtt újra eszébe jutott volna.
1847 tavaszán lehetett, amikor a Torth ház második fiúgyermeke erőszakosan rontott rá a cselédre, és Varelta-nak ebből a napból csupán a fájdalom emléke maradhatott meg. Reggel egy harapásnyommal ékeskedve ébredt a karján, bezárva a szobájában, a ház urával – Dragmar Torth-val. Egy karosszékben ült, csendesen, és a maga megszokott tárgyilagos, rideg hangján mesélt egy történetet vérlényekről, és halandókról, akik élelmet nyújtanak nekik. Abban az időben még a saját személyzetük elől is titkolták mivoltukat, csupán pár embernek volt tudomása – azoknak, akikből táplálkoztak. S valahogy a lány gondolata nem az volt, hogy mily félelmetes, és mi lesz most vele, hanem az, hogy hogyan titkolhatták eddig, és hogyan lehetett ily balga, hogy nem jött rá hamarabb. Dragmar elmondta, hogy mostantól a lány is véradóvá vált.
Ő pedig ahogyan a cselédi posztba, ebbe is beleszokott idővel. Ugyanúgy végezte munkáját, takarította a szobákat, segített a kerti munkában, és állandóan az urak, és hölgyek kedvét nézte – ezúttal kicsit másképpen. Főképp a második fiú, nevezetesen Toruk Torth véradója volt, máshoz csupán vész esetén sietett, mint például, a táplálék elvesztésekor, vagy ha valakire rátört az éhség. Maga se tudja hogyan, de beletörődött sorsába. A családdal tartott, mikor költöztek, és akkor is, mikor hadba vonultak más klánok ellen. Nem húzódott vissza, nem menekült és legfőképp nem mondott nemet, mikor fájdalmaktól sikoltva szenvedett – mert a vámpír marás nem oly mámoros, mint ahogyan a könyvekben írják. Toruk Torth márpedig nem hagyta halkan tűrni véradóját. Sokszor járt hozzá, és volt, hogy igen változatos időkben: hajnalban, fényes nappal, esetleg – és legfőképp – akkor, amikor egyáltalán nem várta. Toruk szerette megtörni táplálékait, lelkileg is, nem csupán testileg. Varelta viszont helyzetéhez képest erős tudott maradni, bár ezt nagyban segítette a ház urának segítsége. Mindig bőven adott neki ételt, és néha még a munkától is elvonta, hogy kicsit pihenni tudjon. Talán ez volt az oka, hogy a nő életben tudott maradni.
Egy évtized, ha nem kevesebb telhetett el így, majd egy napon a véradóból immár vámpír lett, és a család befogadta a nőt kegyeik közé. Var lassan megtanulta, hogyan kell vért inni, hogyan kell túlélni a nappalokat, és hogyan mozogjon az éj leple alatt. Először a többiek véradóin „élősködött”, majd talált magának is egyet-kettőt, az idő elteltével. Az emberek becsapásának a mesterévé vált, és belejött abba is, hogyan kell eltitkolni kilétüket mások előtt.
A lelkében – hiába vált azzá, ami – nehezen kezelte az emberek és vámpírok közti határokat. Hol kezdődik az egyik, és hol végződik... Hisz Ő is ember volt. Néha úgy érezte, nem tudja megkülönböztetni azt, akit esznek, és aki megeszi. Amikor az igazi családja cselédnek adta, amikor rájött, hogy léteznek vámpírok, és amikor táplálékká vált... ezeket mind-mind jobban tudta kezelni, mint a tudatot, hogy Ő is vámpírrá vált. Ezt sosem mondta testvéreinek, és sosem mutatta senkinek sem ezt a bizonytalansággal teli oldalát.
Később aztán eljött az a nap, amikor újból költözésre kellett adniuk a fejüket, hisz ha a háztartás tagjain egy cseppnyi ránc, de annyi se jelenik meg, az bárkinek feltűnne 10-20 év után. Var velük tartott, és az új otthon megszerzéséért, területharcokat kellett vívni – ismét. A nő sok sérülést szenvedett, sokszor elbukott, érezte a fájdalmat, és a megaláztatást, amikor az éj egyik legerősebb lényének is visszavonulót kell fújnia. A családot felkavarta a vereség, de nem tudtak mit tenni a helyzettel, továbbálltak. Újabb helyek megismerése, újabb véres harcok vívása. Már lassan bejárták a svéd földek összes városát, a folyómenti faluk összes zugát, és sehol se tudtak megmaradni huzamosabb ideig. Dragmar Torth-nak elege lett, csakúgy mint az egész családnak. Rávette a fiait, hogy erősítsék meg védelmüket, igyanak annyi vért, amennyit csak tudnak, és a lányaival folyamatosan edzett, amíg el nem érkezett a megfelelő idő. A Torth ház minden véradója odalett, és Varelta-nak egyetlen gondolata volt az utolsónak hitt csatába menet: „Már nincs mit veszítenünk, és talán ez tesz minket erősebbekké azoknál, akik remegve féltik az otthonuk melegét.”
Éjszakákon, és felhős nappalokon át tartó háborúnak lett vége... győzelemmel. Győztek. Varelta nem kevés ellenséggel végzett. A sérelmek, a veszteségek emléke erősített akaraterején. Amikor az utolsó megmaradttal is végzett, érezte, hogy kitisztult a lelke, egy új lap került elé, tisztán és igazán fehéren. Vérben fürödve, a fájdalomtól lihegve békére talált, és ráébredt: legbelül mindig is vágyott a vámpír létre.
Nagy ünneplés következett, és nyugalmas évek köszöntöttek a családra.
Var tanulni kezdett, nyelveket, tudományokat, mesterségeket; mindenbe „beleharapott”, amivel csak találkozott. Idejét lovaglással töltötte, amiben gyakran akadt partnere a család tagjai közül. Idővel újra talált véradót, és újabb fivérei, nővérei születtek, habár Ő maga nem adta senkinek sem a vérét. Nem érezte szükségét annak, hogy gyermekei legyenek. A Torth család gyarapodott és erősödött, ezt pedig a világ is látta – vagyis a világnak azon része, akik tudtak róluk. Dragmar ellenben elégedetlen volt. Gyengének érezte házát, és el akarta kerülni, hogy megint a semmi közepére kerüljenek. „Haladni kell az idővel.” – Varelta emlékszik jól, hogy a férfi ezeket a szavakat hangoztatta abban az időben. Ígyhát a gyermekei többségét elküldte, hogy menjenek más országokba. Találkozzanak más klánokkal, kössenek szövetséget, ismerjék meg őket, a gyengeségeikkel és erősségeikkel együtt. Nem tudhatták ki lesz a következő ellenségük, de a ház feje úgy érezte, szükségük van néhány szövetségesre. Mind tudták jól, hogy a vámpírok sosem voltak túl közösködő lények. A klánt tűrték meg, és csakis azt – viszont nagyon sokszor ez jelentette a vesztüket. Varelta-nak nem volt mit tennie, követnie kellett az apja parancsait, és elindulni, hogy szövetségeseket találjanak nővéreivel és fivéreivel.
Ekkortájt lett felkapott a „vérparti” féle esemény, ahol hasonszőrű vámpírok találkozhattak néha, hogy üzletet kössenek, véradót adjanak el, párt találjanak és egyebek. Talán leginkább az emberi estélyekhez lehetne hasonlítani, de annál sokkal kétesebb rendezvények voltak ezek. Var családja kihasználva az ilyen partikat elkezdték feltérképezni nem csupán a svéd, de más vámpírklánok helyzetét is. Utaztak a világban, minél több ismerőst szerezve néha könnyebb, néha nehezebb úton keresztül. Nem volt egyszerű kilépni a fészekből és fényes nappal az árnyékok közt bújkálni, kocsival és vonattal közlekedni úgy, hogy teljesen ismeretlen tereppel álltak szemben, körülöttük pedig csupa-csupa embervér. Mindegyik testvért megizzasztották ezek az évek, lassan rájöttek hol vannak a határaik, és hogyan tudják átlépni azokat. A Torth család ifjú vámpírnője ekkor tanulta meg, hogy milyen egyedül élni, és boldogulni.
Már nem számolták mennyi ideig voltak távol, és hány országba jutottak el, amikor hírt kaptak a házból. Megtámadták őket.
A Torth-i ifjak azonnal hazasiettek az anyaföldre, hogy segítséget nyújtsanak, de mire szemük elé tárult a rég látott, nosztalgikus kúria, addigra már nem volt mit tenni. Dragmar Torth győzött, az ellenség megfutamodott, mégsem merték megülni a győztes vacsorát. Darell Torth – az elsőszülött – elesett a csatában. Szörnyű veszteség volt ez, főleg a ház urának, aki ténylegesen fiaként kezelte, tisztelte, és nem utolsó sorban örökösének szánta a férfit. A hazaérkezésük napján Varel nem sírt, még azután sem, hogy meglátta szeretett bátyja oszladozó testét, és napok után sem...
Mindenki gyászolt.
A kúriát fokozatosan sikerült újraépíteni – részben az új szövetségesek keze által -, de a háztartás nem épülhetett fel újra oly könnyen, mint ahogyan napok alatt falakat húztak és tornyokat emeltek. Hiába kerültek vissza a szobák a helyükre, a könyvek a polcokra, mintha minden folyosó görbe lett volna, és sosem találta meg senki a helyét. Var se hitte volna, hogy ennyire megrázza a klánt egyetlen haláleset. Hisz nemrég azt tapasztalta, mennyire hidegvérűek is Ők, vámpírok, mennyire nem kell számítaniuk egymásra. Most pedig itt van ez, a halhatatlanok halála és nem tudnak mit tenni.
Dragmar ezekután rövidebbre vette a gyeplőt, és szeme előtt a klán fennmaradása lett az egyetlen és igaz cél. Második és harmadik fiát szigorral parancsolta, ami Toruk-nak egyáltalán nem volt egyszerű. Varel is nagyító alá került, abból a szempontból, hogy nem menekülhetett a családi elvárások elől.
Ekkor döntötte el, hogy továbbáll.
Talán mert nem tudta elviselni egy szerette elvesztét, vagy egyszerűen nem tudta feladni a szabadság érzését, melyet korábban megszokott. Dragmar elengedte, s a nő mai napig nem tudja mi okból.
Varelta Torth megalkotta saját klánját, három gyermeke volt. Egy aprócska területtel elégedtek meg, véradóikat hosszú ideig használták, hogy ne keltsenek nagy feltűnést. A nő belefogott a munkásságaiba, rájött, hogy meg kell élnie valahogy. Kapcsolatait továbbra is fenntartotta, nem hagyta el teljesen családját. Békésen éldegéltek, amíg nem találta meg őket egy másik vámpírklán. Zugrow-ék...
Híresek voltak arról, hogy nem pusztítanak el egy teljes klánt, csupán elviszik a véradóikat, esetleg károkat okoznak a fészekben, vagy kirabolják őket, kisebb csatákat vívnak. A Zugrow klán számtalan más klánt vett már célkeresztbe, és a legújabb éléskamrájuk Var Torthék voltak – viszont azzal nem számolt, hogy ez a nő már elhagyta finomkodó módszereit, és nem félt bemocskolni a kezét. Összefogta erőit, és felkutatták az ellenség bázisát. Szinte egy napba se telt bele, mire elpusztították az egész fészket.
Varelta-t elöntötte az az érzés, ami régről maradt meg benne, a győztes oldalon állni, és megmártózni a vesztesek hullájának martalékai közt. Szörnyen büszke volt magára, amit jogosan tett. A körülötte lévő vámpírurak elismerték tehetségét, de az ellenség se maradt egyedül. Zugrow-éknak ugyanúgy voltak szövetségesei, akik meg akarták bosszulni őket... egy háború robbant ki. Varelta Torth és a Zugrow szövetségesek közt.
Egyik fél sem volt rest, és egyikük sem szükölködött támogatókban. Viszont a Torth-i ifjú sikert-sikerre halmozva pusztította ki a fészkeket, és ölt meg mindenkit a vámpírklán tagjai közül. Ekkor született meg az elnevezés Var Torth-ról. „Vámpír Gyilkos”. Először nevetségesen hangozhat. A vámpírok mindig is harcoltak egymással, ha nem a vérfarkasokkal, és ha kellett véget is vetettek ellenségük életének, de ezt a nőt másnak gondolták. Némely alkalmakkor segítséggel indult a harcok velejébe, de a legtöbbször Önnön kezével pusztította el a vámpírklánokat. Nem kérdezett, nem tétovázott, a túlélőknek nem kegyelmezett. Több csatát vívott a kicsiny klánjával, mint bármely más százéves család. Lassacskán ismertté vált a neve, vagy inkább a beceneve ha úgy tetszik. Megerősítette a Torth ház becsületét, és segítette támogatóit a harcaikban. Gyermekei szépen cseperedtek, erősödtek, annál jobbak lettek, minél több csatát vívtak.
Viszont mint minden alkalommal, itt is eljött a vég. Varelta a Zugrow klán egyik fennmaradó szövetségesét akarta kiiktatni, ezért felkutatta őket, és elindult a bázisuk felé. Vakmerően ugrott bele a tömegbe, nem számított neki semmi. A csata pedig pillanatok alatt lezajlott. Varelta győzött. Megölte Grien Gourmug-ot, és a klán összes tagját, csakhogy a gyermekei is elvesztek a gyilkolás közepette. Mindhárman elhunytak, és a nő egyedül állt a hatalmas kúria közepén. Egyedül. Csupán a véradók maradtak, egy aprócska szobába rejtőzve. Var állt egy ideig a nagyterem közepén, előtte a klán vezérének a teste, és hirtelen nem tudta, mit tegyen. Ennyi volt. Az ellenségeit kiírtotta, a saját családja meghalt, és nem látott maga előtt egyetlen utat sem, amit járhatna.
Órák eltelte után felsóhajtott, összeszedte a véradókat, és azt mondta: „Elmegyek.”
Svájcba utazott, azzal a céllal, hogy véget vessen a harcoknak és háborúknak – ha nem is mások, legalább a saját harcainak. Megérkezett Lebensafthoz, ahol akkoriban sok összetűzés volt a vámpírok és vérfarkasok közt. Valamennyi része volt a békekötés megalkotásában, vagy ezért, vagy pedig a híre és kapcsolatai miatt vált az itteni klánvezérré; még maga sem tudja igazán, ha visszagondol, úgy érzi, az események sodorták az árral.
Mozgatott NJK: Korjuk
Név: Korjuk
Születési dátum: 2002. december 06. (14 éves)
Nem: férfi/fiú
Faj: Ember
Foglalkozás: Véradó. Még nincs, a házban elvégzi az alap feladatokat – takarítani, öntözni a virágokat, megteríteni, mosni, és egyebek. A főzésben nem sokat tud segíteni.
Mestere: Varelta Torth
Sztori: Korjuk a 12 éves kisfiú, aki először Grien Gourmug szolgálatában állt, mint véradó. A vezér egy roppant ellenséges, még vámpírnak is szörnyű, rabszolgahajcsár lény volt. Kínozta az ifjút, verte, napról napra inkább csak csapolta, semmint itta a vérét, így majdhogynem a halál torkára száműzve a gyermeket. Még mikor nem volt véradó, egy kórusban énekelt, csodálatos hangjára büszkék voltak a falujában, és ezzel is szándékozott volna foglalkozni, de sorsa miatt ez meghiúsult. Gourmug klán vezére néha órákig énekeltette, majd mikor ráébredt, hogy ez nem fáradtság a gyereknek, kivágatta a nyelvét.
Egy idővel később megjelnt Torth és megölte Grien Gourmugot. Ekkor haltak meg a gyermekei, habár sikerült kipusztítania a klánt, a szolgáikat és véradóikat magával vitte – már aki volt oly kedves és hajlandó volt.
Kinézet: Korjuk olyan 150 centi körül lehet, még növésben van javában. Sötét haja van, és roppant gyermeteg arca. Karjai vékonyak, szemei sötétbarnák.
Jellem: Még ha néma is, az arca kifejező, és meg tudja magát értetni az emberrel. Különösen Var-al, vagy olyannal, aki ismeri. Engedelmes, nem értetlenkedik, vagy ellenkezik. Hűséges Torthoz, és nem úgy tekint rá, mint valaki aki lecsapolja, hanem olyan, aki megmentette. Emellett mestere oktatja is majdnem minden nap, mivel Korjuk nem mehet iskolába ilyen körülmények közt. Nem olyan sokszor ad vért, hisz nem áll napi szolgálatban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó