Tulaj: Salvatore DeLuca

Faj: Vámpír

Név: Salvatore DeLuca

Megszólítás: Signore DeLuca

Született: 1934. július 8. (82 éves) - Olaszország, Milánó

Nem: Férfi

Foglalkozás: A Rood Rivier Trans embercsempész cég egyik tulaja és vezetője – mellette még tőzsdézik is, többnyire eredményesen.

Kinézet: 191 centiméter magas, deltás, jókötésű férfi, széles vállakkal, vámpíroknál megszokott világos bőrrel. Rövid haja egészen sötétbarna, szinte már fekete, s rendkívül gyorsan nő. Nagy figyelmet fordít arcszőrzete, szakálla karbantartására, sokszor váltogatja a fazonokat – hol hosszabbra, hol rövidebbre hagyja borostáját. Az igazság viszont az, hogy mindegy, éppen hogy áll, mindenhogy jól néz ki vele. Mindehhez egy különleges mélykék szempár társul, mely a szembogár felé haladva egyre világosabbá válik.  Mély, tiszta, kellemes hangja van. Szinte mindig elegáns viseletben lehet vele találkozni, kevés farmer gazdagítja ruhatárát – inkább az öltönynadrágok széles választéka az, ami fellelhető nála. Ehhez megfelelően inget és zakót szokott még magára ölteni. Szeret öltözni, szereti a drága márkákat, szereti a divatot – és a divat is szereti őt -, habár nem sok időt tölt el ruháinak kiválasztásával. Az évek alatt megtanulta, mi a neki illő fazon, s tudja, mi mihez illik igazán – nem kell stylist, elég, ha a saját érzékeire hagyatkozik. Leginkább akkor engedi lazábbra a „szabásmintákat” mikor sportos napot tart – futással, úszással és konditermi edzéssel.

Jellemzés: Hamarosan!

Történet: Ezerkilencszázharmincnégyben láttam meg a napvilágot, az olaszországi Milánóban, egy, már abban az időben is nagy hírnévnek örvendő maffia család első gyermekeként. Engem még két fiútestvérem és két lánytestvérem követett a későbbi években. A nagyapám egykor kisstílű bűnözőként kezdte, de mivel volt érzéke a gyilkoláshoz, hamar ismert bérgyilkossá vált. Tehetségesen alakítgatta saját birodalmát, egyre többen kezdték el követni, és néhány éven belül egy egész maffiahálózatot épített ki Olaszország északkeleti részén, milánói központtal. Hatalmas befolyási területeket szerzett, politikusokat támogatott, szövetségeket kötött más maffia szervezetekkel is. Édesapámat beprotezsálta a milánói vezető réteg köreibe. Nem volt kérdés, hogy mi lesz az én sorsom. Elsőszülöttként én kaptam az egyre csak virágzó kis „vállalkozásunk” öröklési jogát, feladatom volt a DeLuca név tovább öregbítése az alvilág bugyraiban. Gyermekként még nem sokat fogtam fel a maffiaszervezetek világából, csak a hatalmas gazdagságra, apám pompás villáira, a fényűző estékre emlékszem, meg arra, hogy mindig két verőlegény kísért mindenhova. Azonban azt kell, hogy mondjam, hamar beletanultam a dolgokba, s teljes mértékben teljesíteni tudtam családom elvárásait. A második világháború átvészelése után megkezdődött a taníttatásom. Először kisebb megbízásokat kaptam apám jóvoltából – vesztegetés, megfélemlítés, zsarolás -, majd sor került az első gyilkosságra is. Könnyen ment. Gyilkosság és erőszak közt nőttem föl, nem egyszer láttam kivégzéseket – apám gondoskodott róla, hogy hozzászokjak a látványhoz. Így mikor megöltem az első emberemet, nemigen éreztem semmiféle szánalmat, megbánást. Üres voltam.
  Aztán jött a következő és a következő áldozat. Politikusok, rendőrök, nyomozók, ellenséges maffiabandák tagjai – mindenkit levágtunk, aki csak egy kis veszélyt is jelentett a családunkra. Semleges érzelmeim egy idő után viszont egyfajta élvezetbe fordultak. Tetszett, hogy rettegésben tarthatom ellenségeimet, hogy uralkodhatok fölöttük, és hogy az én kezemben van az életük. Apámtól megkaptam a fegyver kereskedelem felügyeletét, fivéreim pedig az emberkereskedelem és a kábítószer kereskedelem felügyeletét. Mi hárman bástyaként álltunk családunk előtt, apánk felügyelete alatt. A három DeLuca fiú eredményes tevékenysége hírhedté vált az egész maffiaközösség körében. Úgy hívtak minket, hogy „Tre Leoni” – azaz „A három oroszlán”.
  Viszont az egyik munkám alkalmával minden megváltozott, mikor találkoztam egy Anthony Graziano nevű emberrel. Jobban mondva, első pillantásra embernek tűnt. Egy kisebb banda főnöke volt, akik éppen csak belekezdtek volna komolyabban foglalkozni a fegyverterítéssel, mikor embereimmel lecsaptunk rájuk. Ajánlhattam volna szövetséget, viszont Grazianoban volt valami, ami arra ösztönzött, hogy minél gyorsabban próbáljak meg megszabadulni tőle.
  Az akció alatt szembekerültünk egymással, csak én és ő. Ekkor kaptam a harapást, s ekkor keveredett össze a vérünk, ami feje tetejére állította az egész életemet. A férfit végül megölték az embereim, viszont addigra én már önkívületi állapotba kerültem.

  Napokkal később tértem magamhoz, milánói villámban. Azt mondták, borzalmas sebeket kaptam, rosszabb volt, mintha meglőttek volna. Elmondták, hogy a férfit alig bírták leszedni rólam, úgy ragaszkodott a nyakamhoz, melybe – akárcsak valami veszett kutya – többször is belemart. Rengeteg vért veszítettem, s igaz, hogy felébredésemkor néhányszor még végigszaladt egy nyak környékéről kiinduló fájdalom hullám, sérüléseimnek hűlt nyoma sem volt. Azt mondták, begyógyult, én meg azt hittem, szórakoznak velem. Noha jópofa viccnek tartottam, megparancsoltam, hogy mindenki felejtse el, ami történt.
  Megváltoztam. És úgy éreztem, a körülöttem lévő világ is megváltozott. Próbáltam ugyan úgy élni, mind az előtt, viszont ez egyre lehetetlenebbnek tűnt. Nem éreztem szükségét az ételnek, csak az ízek érzéséért vettem magamhoz olykor ennivalót, mégsem fogytam le. Tényleges étvágyam egy bizarr dolog felé kezdett el húzni – az emberek vére felé. A bőröm teljesen kipörsent, az orvosok pedig arra gyanakodtak, hogy allergiás vagyok a napfényre. Én. A tősgyökeres olasz, a napfény országának gyermeke. Kezdetben nem törődtem vele, csakhogy néhány hónap múlva már én magam is undorodtam a napfénytől. Egyre kevesebbet jártam ki elsötétített villám falai közül, és a rám szabott feladatokat sem tudtam teljesíteni. Legyengültem, folyton betegeskedtem.
  Egy nap pedig felszínre tört belőlem valami kezelhetetlennek tűnő erő. Sóvárgásom az emberi vér után egyre csak fokozódott, mígnem nem bírtam tovább, és otthonom nappalijában nekiestem egyik emberemnek. Megöltem. Belehalt a vérveszteségbe.

  Be kellett látnom, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen. Megszégyenítve éreztem magam, mert tudtam, hogy le kell mondanom mindenről, ami rám várt. Összevesztem apámmal, ez volt a célom. Elmondtam neki, hogy nem akarom folytatni a maffia életet, nem akarok a család élére állni, nem akarom az örökségemet. Azt akartam, hogy mérgében kitagadjon, és elüldözzön. Más kiugrásra nem volt lehetőségem a maffia világból, mert különben megölnek.
  Úgy is lett, ahogyan vártam. Apám meghagyta az életemet, de elüldözött.

Északabbra menekültem, s évtizedekig voltam eltűnve a világ szeme elől. Azelőtt sosem voltam egyedül, mindig körülvett a családom, akikre mindig számíthattam, s gazdagságban éltem, azonban ebben az időszakban sor került néhány ínségesebb évre is. Kezdetben nem tudtam, hogy mit kezdhetnék új erőmmel, de utána találkoztam hozzám hasonlóakkal. Úgy hívták magukat, hogy „vámpírok”. Hallottam már róluk, viszont sohasem gondoltam, hogy valóban léteznek.

  Megismertem a vámpírok életét. És elkezdtem piszkosul élvezni. A saját erőmből álltam talpra, noha fivéreimmel később titkosan újra felvettem a kapcsolatot. Szereztem házat, munkát, és elkezdtem tőzsdézni. Maffia éveimben rengeteg hasznos dolgot tanultam – nem csak politikus barátaimnak köszönhetően. Manipulálás, megfélemlítés - ezekkel a dolgokkal remek brókereket lehet szerezni. Különböző értékpapírokat, részesedéseket, részvényeket vásároltam, melyekkel nagy vagyont tudtam összegyűjteni.
  A nélkülözés nem az én világom, ezért adtam bele mindent a jó, ésszerű üzletek kötésébe. Az elektronikus kereskedelem megjelenésével lehetőségem nyílt online folytatni műveleteimet, miközben az addig megszerzett pénzt a világ különböző országaiban szórtam. Egyszer élünk – mi vámpírok, szerencsére elég sokáig -, élvezzük ki hát!
  A világ legismertebb kaszinóit végigjártam, legális, és illegális szerencsejátékokban egyaránt benne vagyok. Kártyajátékok, rulettezés, akármi jöhet. Szeretem az ilyenfajta játékokat, mindig is szerettem.

 Néhány évvel ez előtt, mikor kezdett elterjedni, hogy a vámpírok és vérfarkasok élő emberekből táplálkoznak, újabb pénzszerzési lehetőség találtam. Már korábban is volt dolgom embercsempészéssel, hiszen egykori családom is foglalkozott ezzel, így hát belevágtam. Hollandiai központtal alapítottam egy „céget” – egy embercsempész céget. A neve Rood Rivier Trans. Mára már egészen kinőtte magát a szervezet, így kénytelen voltam az újvilágban is létrehozni egy csomópontot. Ezt a kis „fuvarozási” bizniszt nem egyedül csinálom – még két jó barátom is a cég részvényese. 
  Vámpírként sosem éltem nagyobb közösségben. Nemrégen hallottam egy helyről, a svájci Alpokban. Utána érdeklődtem, s eldöntöttem, hogy csatlakozok az ott élőkhöz. Az első lakókkal költöztem be én is. Szórakoztatónak találom, hogy együtt él egy rakatnyi vámpír és vérfarkas. Ha pedig lesz valami móka, nem akarok kimaradni belőle. Rég volt már nagyobb izgalom az életemben, Svájcban meg még úgy sem éltem soha – csak előnyei vannak ennek a helynek. Igaz, eddig még nem történt semmi említésre méltó… de csak most kezd el beindulni a ház forgalma. Addig is próbálom a Svájc nyújtotta lehetőségeket minél inkább kihasználni. Ha éppen nem kényszerülök a dolgozószobámba, üzleti ügyeimet intézni, szeretek barangolni – egyszer, ha elindulok, olykor több napig haza sem térek.